Amikor leírok
egy szót, valamit magamból adok. Abból, ami megérintett, ami hatott rám, ami
átalakított, mert emlékké válva nyomot hagyott bennem. Egy fénykép –
napjainkban - akkor keletkezik, amikor egy pillanat digitális jelekké alakulva
elektronikus emlékként marad meg. Ma 2012 szeptemberének utolsó napján – a
„szeptemberi bágyadt búcsúzónál” – Mezőzáh kék ege alatt a békés délutánba
alázatosan belesimuló kis református templom vidám énekléstől volt hangos. Alsó-maros
menti ifjúsági találkozó, ahogyan már megszoktuk, s mégis, mindig várva-vártan,
új emlék-forrásokkal. Mert most még közeli emlék, amit az éjszaka csendjében
magamból előhívok…
Egyetlen
szó is válasz lenne arra a kérdésre, hogy: milyen volt? Áldott. Mégis álljon
itt néhány részlet, abból, ahogyan bennem megmaradt. Lakó Jenő helybéli lelkész
és a mezőzáhi ifisek fogadták az érkezőket. Búzásbesenyő, Magyardellő,
Kutyfalva, Marosludas, Ludastelep, Mezőbodon, Galambod, Udvarfalva valamint
Nyárádszentbenedek fiataljai töltötték meg a kis, felújított mezőségi
templomot. De a felsorolás talán nem is teljes, lehet, hogy még voltak
máshonnan érkezettek is a 74 fiatal között…
Az udvarfalvi „Reménység” mint e
találkozók „alapértelmezett” zenekara ismét elérte azt a hatást, hogy a
fiatalokkal együtt, - mi, lelkipásztorok is - felállva, tapsolva énekeltünk
Istennek. Jakab István galambodi lp. kolléga bevezető áhítatában Dánielről és
társairól beszélt. Finom allegóriát vont az egykori babiloni fogoly-fiúk és a
mai fiatalság helyzete között, amikor szemléletesen fejezte ki, hogy Dánielék
nem kértek semmiből, ami a pogányság részeként „babiloni” eredetű eledel volt,
Isten mégis csodát tett velük, mert így is szebbek lettek, mint a „jól táplált”
babiloni ifjak. Az üzenet, amelyről hiszem, hogy lelki fényképként maradt meg
sok fiatal lelkében – ez volt: Ha Isten mellé mersz állni, (kiállni, minden
helyzetben, mindenhol akkor Ő is melléd áll, és számíthatsz csodáira. Mert nem
is az „eledel” a fontos, hanem az engedelmesség, és a szándék, amellyel Istent
választod.
A szünet után
Csenteri Levente nyárádszentbenedeki lelkész tartotta meg szemléletes előadását
arról, hogy hogyan lehet Isten mércéje szerint – helyesen – szórakozni egy mai
fiatalnak. Szórakozni kell, mert teremtettségünk és emberi mivoltunk része, de
épp az különbözteti meg „Isten gyermekeit” a „világ fiaitól” ahogyan
szórakoznak. A kivetített ábrák és szövegek mind ezzel kapcsolatosan próbálták
közelebb hozni a mondanivalót a tinik seregéhez. De újat mondott az idősebb
nemzedéknek is, akik közül néhányan bent maradtak a templomban, mint mezőzáhi
gyülekezeti tagok, vagy mint mi, lelkipásztorok. Az előadást követően enni és
inni hívtak a házigazdák, a közeli kultúrotthonba. A szendvicsek és sütemények,
üdítők és egyéb finomságok elfogyasztása után játékra került sor a tekintélyes
méretű mezőzáhi kultúrteremben. A csapatokra osztott 70 fiatal az ügyességi
játékok és a verseny izgalmait és vidámságát élte át a visszhangzó teremben,
miközben kint, a lágy hajlatú mezőségi dombokról lassan alálopakodott a szeptemberi
alkonyat. A játékok után visszatérve a templomba, még énekeltünk. Jólesően,
szívből, Istennek. És együtt voltunk, amíg indulni kellett kinek-kinek, a
távolság szerint, ahonnan érkeztünk. Fényképek is készültek. Nem csak azért,
hogy majd „lájkolni” tudjuk egymás képét a facebook oldalainkon, hanem azért,
hogy hálát érezzünk majd egykor, ha rájuk nézünk. Ott voltunk, egy pillanatra
megállt az idő, majd indult tovább velünk az „égi szekér”. Mert az autók
kerekei is Isten gondviselő kezében forogtak, miközben távolodtunk e szép
délutántól. Egy ilyen alkalmat nem elég megköszönni, magunkkal kell vinnünk ajándékait
a sulis hétköznapokba, a nehéz percekbe, az örömbe és a bánatba is. És a reménységet,
hogy újra találkozunk, hogy még lesz hasonló alkalom.
Rám ezek
hatottak, ezek érintettek meg, ezek alakítottak a mai napban. Emlékké válva,
ezek hagytak nyomot bennem, és a fényképek, melyekre pillantva - emlékezem
majd. Köszönettel Isten és a mezőzáhiak felé.
Székely Levente, kutyfalvi lp.
