Múltba hulló jelen…
Ez az írás a múltba hulló jelenről fog szólni. Arra gondolok, hogy ha egy mondat állana rendelkezésemre, hogyan adnám át általa a mai nap legfontosabb üzenetét. Mert a célom nem csak az, hogy a „szokásnak” eleget téve „szokásos” beszámolót tudjak magam mögött a mai találkozóról, hanem az, hogy e rövid írás eszköze lehessen annak, hogy áldással „hulljon a múltba” az a néhány perc, melyet rászán e cikk elolvasására bárki, olvasó. Egy mondatban sajnos nem tudom… Esetleg egy kérdésben lehetne, ami a Simon Levente búzásbesenyői kolléga mai igemagyarázatának központi kérdése volt: „Ki vagyok én?” Mózes kérdezte ezt meglepetten, amikor erejét meghaladó feladatot kapott az égő csipkebokorból szóló Isteni hang által... Ő? aki magát egy egyiptomi megölése miatt jogosan érzi gyilkosnak, szökevénynek és bujdosónak? Igen, ő – derül ki az Isteni tervből, hiszen egyedül Ő látja bennünk a jövendő nagyságunkat és sikeres, hozzá hűséges énünket. Kit érdekel, hogy ki vagyok? , Önazonosságunk meglepő homályában egy biztos kis fénypont, az „…én veled vagyok” biztonsága.
Két hónap telt el azóta, hogy Radnóton reménykedve tekintettünk a jövőbe. Húsvét, ünneplések, ballagások peregtek le azóta az életidő homokóráján, míg ma újra élt a jelen és zengett a már jól ismert dalok Istent magasztaló vidámsága. E mai napot vártuk sokan azóta, hogy újra együtt legyen a „század” Ma, - a három Tarcalról érkező vendéget is beszámítva - 132-en ültünk a magyardellői templomban, majd a szeretetvendégségen a kultúrotthon asztalainál. Magyardellő, Búzásbesenyő, Marosbogát, Csekelaka, Istvánháza, Magyarbükkös, Marosludas, Ludas-Telep, Kerelőszentpál, Udvarfalva, Marosvásárhely-Alsóváros, Kutyfalva, Radnót és Cserefalva fiatalajai találtak újra egymásra a Reménység együttes dalait énekelve. Sajnáltuk, hogy az együttes nem lehetett teljes létszámban jelen, de az ének azért ma is betöltötte a templomot. És hiszem, hogy nem csak a 86 éves magyardellői Nagy Ferenc bácsinak, hanem Istennek is tetszett a fiatalokkal teli templom. Szemléletes volt, ahogyan a helyi ifisek előadták az „Isten tortája” című rövid jelenetet, amely arra figyelmeztetett, hogy Istentől kapott időnk, képességeink és egész létünk „tortáját” mennyire helytelenül is szétoszthatjuk, úgy hogy végül mindenkinek jut, csak éppen annak nem, akit legjobban megilletne, aki az „ajtó előtt áll” és úriemberként vár, zörget, hogy megnyissuk neki az ajtót. A májusi idő kék ege alatt a játékra csoportok indultak a faluba, megkeresni azokat a „stációkat” ahol teljesíteni kellett valamilyen ügyességi feladatot, majd a vándorút végén a kultúrotthonban Éltető Noémi játékvezető kihirdette az eredményt. A narancssárga csoport nyert, majd a piros követte őket ügyességben. Aztán a szeretetvendégség következett. És lejárt ez az alkalom, is, mint ahogy lejárt eddig minden alkalom az életünkből. Eddig. De reménykedünk, hogy lesz tovább is, ha a „Gazdának” tetszik a dolog. A házigazdáknak viszont köszönet, mindenért. A szervezésért, a szendvicsekért és azért, hogy egy kis gyülekezet vendégül látta ifjú századunkat. És akkor még egy mondat a jövendőről. 2011, július 24, Csekelaka. Most ez az az alkalom, amelyre várni fogunk, hogy majd ezt is „múltba helyezve” Isten dicsőségét gyarapítsuk.
SZL.
2011-05-29
